A gyerekkori karácsonyaim nagyon mások voltak, mint a maiak. Nemcsak azért, mert gyerekként mindent másképp lát az ember. Egyszerűen a lehetőségek, az adottságok voltak teljesen mások. Változtak a szokások, az életritmus. Szinte minden átalakult. Leginkább talán a karácsonyi sütemények maradtak a régi időkből, többségük még 50 év távlatában is hozzátartozik az ünnepünkhöz.
Apai nagyszüleimmel egy kis Baranya megyei faluban, Kölkeden éltünk együtt egy családi házban hatan. Ugyan mi csak ketten voltunk testvérek, de igazi nagy családként éltünk. Az unokatestvéreim gyakran jöttek át a nagymamához és a nagypapához. A nagymamám mindig jó sokat főzött, hogyha bárki beugrik meg tudja kínálni valamivel. A 10 unokatestvérem közül mindig akadt egy, aki a boltba menet vagy az iskolából hazafelé benézett a nagyiékhoz. A nagyi pedig mindig tudott valami finomsággal szolgálni.
Akkoriban az “aki szeret etet” jelenségnek még nem volt ennek külön neve, de ma már azt mondhatjuk, hogy a nagyi szeretetnyelve az etetés volt. Hetente többször sütött pogácsát és kelt tésztákat. Bár anyukám sajtos pogácsájával és a másik nagymamám túrósbélesével nem tudott vetekedni, de azért igen finomak voltak a lekváros buktái és a túrós batyui. Csupa olyan dolgot készített, aminek a hozzávalói megteremtek a kertben vagy elérhetőek voltak egy kis falusi boltban is.
A mamánál minden finomabb volt. Nem egyszer előfordult, hogy a nagynéném beállított egy nagy fazék étellel, amit nem akartak megenni otthon a gyerekek. Bezzeg a nagyinál, nem sejtve a turpisságot minden elfogyott. Ott egész más íze volt az anyukájuk által készített paprikás krumplinak és a kakaós gombócnak is.
Szenteste és 25-én mindenki szűk családi körben ünnepelt, 26-án ebéd után viszont mindenki jött hozzánk. A mama és anyukám pedig készült rendesen, hogy mindenki találjon kedvére való süteményt és rágcsálni valót.
Elsősorban olyan sütemények készültek, amelyek napokig elálltak és már az ünnepek előtt el lehetett készíteni őket. Az udvaron álló diófa és sárgabarackfa bőségesen termett, sosem maradt el nyáron a házi baracklekvár készítés. Sőt mákot is termeltünk, így a karácsonyi sütikhez is biztosított volt az alapanyagok egy része.
A zsírral készült, omlós diós és bejglinél jobbat azóta sem ettem. Azt viszont a mai napig minden karácsonykor megsütjük a jól bevált recept szerint, jó sok töltelékkel. Mert csak is így az igazi. Az se baj, ha a sok tölteléktől kicsit megrepedezik. Egyébként is amíg meleg a tészta, azon tudunk igazítani.
A zserbó – persze ez is jó sok töltelékkel – mindig anyukám reszortja volt, csak úgy, mint a csokimázas mézes-krémes. Ezeket karácsonykor már nem igen sütjük, aminek egyetlen oka, hogy megszüntek a nagy közös karácsonyozások. Ha viszont vendégek érkeznek az év bármelyik szakában, akkor ezek gyakran betöltik a vendégváró sütemény szerepét.
A megmaradt tojásfehérjékből pedig kívül roppanós, belül puha habcsókok készültek.
Amit nagyon nem sírok vissza, az ostyalap szaloncukor töltelékkel. Szerintem csak a kedvünkért, amolyan marketing fogásként adták a krémnek a szaloncukor töltelék nevet a szüleim, hátha így jobban fogy. A tejből és cukorból főzött édes masszának semmi különösebb íze nem volt. Csak édes volt, de az nagyon. Ezzel volt töltve a bolti ostyalap. Hát mit mondjak, nem nagyon dolgoztatta meg az ízlelőbimbókat.
December elején mindig levágtunk egy általunk nevelt disznót, így volt sertésháj a hájaskiflihez. Na annak nem volt párja. Mostanában néha készítünk hamis hájast házi lekvárrral, de a kettő össze sem hasonlítható.
Nem tudom miért, de mézeskalács sosem készült nálunk gyerekkoromban. Ennek ellenére most úgy tekintünk rá, mint hagyományos karácsonyi sütire és egyik évben sem hagyjuk ki az elkészítését.
Manapság az egyik karácsonyi kedvencünk a dupla narancsos torta, amit 50 éve csak nagyon kiváltságos emberek engedhettek meg maguknak. Már annak is örültek a szüleink, ha egyáltalán hozzájutottak pár szem narancshoz és a gyerekeknek tudtak adni egyet-egyet az egzotikus déli gyümölcsből.
Ennyi édesség után kellett egy kis sós íz is, ezért egy jó nagy tálnyi sajtos tallér vagy ahogy akkor hívtuk kohászropogós várta a vendégeket. Erről pár éve megtudtam, hogy a nevét onnan kapta, hogy a speciális sütőformáját kohászok készítették. Ilyet sosem szoktunk sütni, mert sokkal finomabb a napokig ropogós sajtosrúd és a sós-diós vendégváró. Ez utóbbi biztos készült volna 50 évvel evelőtt is, ha ismertük volna a receptet.
Fotóim a régi karácsonyokról sajnos nincsenek, így csak a nosztalgiázás maradt.
A legnagyobb baj azonban, hogyha szeretnénk és a járványügyi szabályozások is lehetővé tennék, akkor sem tudnánk már annyian összegyűlni karácsonykor, mint 50 éve…
A sütemények nevére kattintva megtalálod a receptjüket is.
Talán hallottad már, 2021. január 1-től ezen a helyen új tartalmak már nem jelennek. Ilyen és hasonló írásokat a Balkonada.hu oldalon találsz majd a továbbiakban.
További karácsonyi süteményeket és ételeket a Pinterest albumomban találsz.
Figyelem!
2021. január 1 után ez a blog nem frissül. Friss tartalmakért kérlek keresd a Balkonada.hu oldalt!
További lehetőségek, hogy kapcsolatban maradjunk:
Iratkozz fel a Balkonada hírlevélre, hogy a növénygondozási információk és a receptek rendszeresen eljussanak hozzád!
Szeretnél hasznos tanácsokat kapni, szép képeket nézegetni virágokról? Szívesen lennél egy virágimádó, lelkes közösség tagja? Csatlakozz a Burjánzó balkonok és kertek Facebook csoportunkhoz, hogy ne maradj le semmilyen fontos növénygondozási információról, érdekességről és feltehesd a kérdéseidet!
Képes inspirációkért keresd fel a Pinterest oldalamat.
Ne felejts el feliratkozni a videó csatornámra!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: